Komfortzónán innen és túl

Lépj ki a komfortzónádból!- gyakran találjuk szembe magunkat ezzel a biztatással manapság. Na, de mi is ez a fogalom, és mit jelent kilépni onnan?

A komfortzóna-modell Luckner és Nadler nevéhez kötődik, és az élménypedagógia szakirodalmában terjedt el szélesebb körben. A tanulás, és az ezzel járó stressz összefüggéseit szemlélteti.

Grafikusan általában három koncentrikus körrel illusztrálják, melyből a legbelső a komfortzóna, ezen kívül esik a tanulási zóna, ezen túl pedig, a külső héjon a pánik zóna található. Minden tartománynak megvan a maga élményvilága. A komfortzónára jellemző a rutin, a biztonság, a kiszámíthatóság, valamint az unalom is. Ha valami újat tanulunk, akkor szükségszerűen átlépünk a tanulási zónába. Az új, az ismeretlen felfedezése izgalommal, szorongással, idegességgel jár együtt, ugyanakkor kíváncsisággal és lelkesedéssel is. A frusztráció árán új tudást sajátíthatunk el és ezzel tágul a komfortzónánk. A pánik zónára jellemző érzések a rettegés és a halálfélelem, illetve a cselekvőképtelenség. 

A komfortzóna-elméletet tehát használhatjuk a saját készségeink és képességeink változásainak nyomon követésére. A komfortzónánk teljesen egyedi, a rutinszerűen működtetett készségeink és képességeink virtuális halmaza, a „biztonság szigete.” Jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen ez a „hely”, mert ez a biztonságos hátországunk, ahova szükség esetén visszavonulhatunk.

Ha úgy ítéljük meg, hogy fontos és érdemes kilépnünk, azaz némi frusztráció árán újat tanulnunk, akkor bevállalhatunk olyat, amiben nem vagyunk jártasak. Gyakorlással egyre ügyesebbek leszünk, és az új készséggel tágul a komfortzónánk. Ez maga a fejlődés. Olyan is van, hogy a komfortzónánk zsugorodik. Egy betegség, vagy egy krízis hatására elbizonytalanodhatunk, elveszíthetünk olyan képességünket, ami korábban könnyen működött. Ilyenkor jó, ha tudatosan teszünk azért, hogy visszaszerezzük a régi tudást.

Jó, ha a komfortzónából való kilépés nem öncélú, önkéntes és a saját döntésünk. Ha önmagunkért, a személyes céljainkért felelősséget vállalva és szeretetből lépünk. Megfelelni vágyásból ne erőszakoljuk magunkat, és ne hagyjuk, hogy más kényszerítsen bennünket. Ha pedig az élet dob át bennünket a komfortzónán túlra, akkor próbáljuk meg úgy felfogni, hogy kaptunk egy lehetőséget a fejlődésre. Fontos, hogy ne lépjünk túl nagyot, nehogy a pánikzónában találjuk magunkat. Ide általában nem lépünk be önszántukból. Ha mégis oda kerülünk, vagy félő, hogy belesodródunk, akkor gyorsan evickéljünk vissza „biztonságos vizekre”. Az átmeneti kellemetlenség elviselésében segít, ha tudjuk, hogy várhatóan mennyi ideig tart a komfortzónán kívüli időszak.

A biztonság és az állandóság, illetve a változás és a fejlődés egymásnak ellentmondó igénye egyszerre van jelen az életünkben. Az aktuális teherbírásunkat és a személyes értékeinket, vágyainkat mérlegelve döntenünk kell. A „Lépj ki a komfortzónádból!”elv kizárólagossága folyamatos nyugtalanságban és keresésben tarthat bennünket, ha pedig nem vagyunk kellően elszántak ahhoz, hogy némi kényelmetlenséget felvállalva megújuljunk, akkor lemondunk arról, hogy megtapasztaljuk az élet sokszínűségét.

Ez az írásom megjelent a Kisalföldben 2019. július 26-án.
A fotót a fiam, Boncsarovszky Péter készítette rólam, éppen akkor, amikor ki vagyok lépve a komfortzónámból. 🙂