Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,/ mivel az igaz útat nem lelém.” Dante sorait gyakran idézik az életközépi válságként, vagy midlife crisis-ként emlegetett jelenség kapcsán. Ez a metafora szépen érzékelteti, hogy a 40-es éveink körül szükségszerűen bekerülünk a slamasztikába, ha nem követjük a szívünk szavát.
Ha az életutunkat, amelyet bejárunk egy hegynek képzeljük el, akkor életünk derekán érünk fel a hegytetőre. Innen egyaránt belátjuk azt, ami elmúlt és rálátunk arra, ami még hátra van.
Míg az élet első fele a szerzésről szól: legyen tudásunk, szakmánk, karrierünk, barátaink, társunk, gyerekeink, otthonunk, autónk és egyéb javaink, addig az élet második fele inkább a veszteségeké. Elveszítjük fiatalságunkat, bizonyos adottságainkat, képességeinket és azokat, akik az életünk szereplői, tanúi. Ilyenkor szembesülünk komolyabban az életünk végességével, és fogjuk fel a saját életünkért való felelősségünk súlyát. Arra kapunk lehetőséget, hogy ezzel a felelősséggel tudatosan lebontogassuk az élet első felében formálódott személyiségünkről azt, ami már nem szolgál bennünket, és a „B oldalt” más látásmóddal éljük meg.
A jellemünk a szocializáció során formálódik. Meghatározó a szüleinkkel való kapcsolat, illetve később a nagyobb családban, a kortárs közösségekben megélt tapasztalatok. A személyiségünk az elvárások mentén hajlik. Gyerekként ösztönösen és tudattalanul alkalmazkodunk ahhoz a közeghez, amelybe beleszülettünk. Azért is, mert kiszolgáltatottak vagyunk, létkérdés számunkra a kötődés és az odatartozás. A felszedett magatartás-formákkal egy darabig vígan éljük az életünket, de egy idő után elkezd szorítani a cipő. Az élet első fele általában a megfelelésről szól. Belehajszoljuk magunkat a bizonyításba, hogy elég ügyesek, okosak, rátermettek, mellette pedig még jófejek is vagyunk. Egy idő után viszont belefáradunk ebbe testileg és pszichésen is, képtelenek vagyunk tovább kompenzálni.
A válság általában úgy jelentkezik, hogy észrevesszük, hogy kényelmetlenné vált az élet, ahogy berendeztük magunknak, fásultak, motiválatlanok vagyunk. Ráadásul még gyakran társulnak ehhez párkapcsolati-, családon belüli- vagy egyéb kapcsolati konfliktusok, gyereknevelési problémák, családi-, munkahelyi nehézségek, kudarcok, ijesztő fizikai tünetek vagy betegségek.
Azt éljük meg, hogy a nehézségeink túlnőnek rajtunk, és már nem működnek azok a megoldások, amelyeket korábban használtunk. Terhesnek érezzük már a megfelelést, és szeretnénk szabadulni a „sallangoktól”.
Rákényszerülünk arra, hogy magunkba tekintsünk. Felfedezhetjük az akadályozó működéseinket, találkozhatunk az eltagadott részeinkkel, a hibáinkkal és a félelmeinkkel. Tudatosíthatjuk a szenvedést okozó hiedelmeinket, gondolatainkat, tudatos és tudattalan viselkedésünket, nehéz érzelmi állapotainkat. Megérthetjük, hogy a vonásaink közül mi miért vált a sajátunkká.
Emellett pedig rácsodálkozhatunk az értékeinkre is. Leltározunk, selejtezünk, és ami már nem szolgál bennünket, elhagyjuk.
Tudatosan felszínre hozhatjuk a vágyainkat. Ha már nem a külső elvárásoknak akarunk megfelelni, ha tudatosan gazdálkodunk az erőforrásainkkal, ha tudunk határt húzni és nemet mondani, ha tudunk hátralépni, amikor nincs értelme küzdeni, ha gondoskodunk a testi-lelki feltöltődésről, akkor marad elég erőnk ahhoz, hogy megvalósítsuk azt, ami számunkra igazán fontos. Folyamatosan tanulhatunk olyan készségeket, amelyekkel a lehetőségeinket tágíthatjuk. Ha önmagunkért felelősséget vállalunk, akkor nem érezzük azt, hogy sodródunk. A döntéseinkkel értelmes, hosszú távon egészséges életet teremthetünk önmagunk számára és a szeretetteink örömére.
Amiről beszélünk az egy önismereti út, amelynek katalizátora az életközép. Nem néhány hetes projekt, hanem egy hosszabb folyamat, tulajdonképpen kiteszi az élet második felét. Nehézségeket, de rengeteg rácsodálkozást és örömöt is tartogat ez az út, de legfőképpen fontos tapasztalatokat és életbölcsességet ad. Ha látszólag el is veszítünk mindent, valójában belül gazdagodunk. Ezt tudva nyugodhatunk meg majd abban, hogy volt értelme…
(Ez az írásom hasonló tartalommal megjelent a Kisalföld napilap június 13-i számában.)
fotó: Andreas Selter